A rendőrségen

A tüntetést követő napon úgy döntöttem, hogy a talált mobilt leadom a rendőrségen. Mivel a City-ben találtam, a City Police három rendőrőrse közül a Liverpool Street Station-nal szemben lévőt választottam, mivel az esett útba. Úgy gondoltam, legalább megnézek belülről is egy police station-t, ott még sosem voltam. Rendőrökkel gyakran lehet találkozni az utcán, hiszen sok a gyalogos járőr. Nagyon barátságosak, ha elhalad mellettük az ember, gyakran még köszönnek is kezüket a sapkájukhoz vagy sisakjukhoz emelve. A lovas rendőrök megállnak, hogy a turisták, kisgyermekes szülők lefényképezhessék magukat velük, szívesen adnak felvilágosítást bármiről. Ez persze nem jelenti azt, hogy egyébként ne végezzék a dolgukat kiválóan. Egyszer Stratfordban, az autóbuszállomáson egy buszról leszállt egy rendőr egy férfival. Két ott várakozó rendőr csatlakozott hozzájuk, és elindultak a járőrkocsijuk felé. A férfi úgy gondolta, hogy elfut. Talán három lépést sikerült megtennie, és már földre is vitték. Nem volt semmi kiabálás, verés, fölösleges erőszak, egyszerűen csak lefogták és megbilincselték, aztán úgy kísérték az autóhoz. Egy másik alkalommal Walthamstow-ban mentem a piac felől a buszállomásra, amikor három 10-11 éves forma gyerek rohant el mellettem, utánuk egy rendőr és egy biztonsági őr futott. Kisvártatva jöttek vissza az egyik gyereket kísérve. Gondolom, valamit elloptak a kölykök.

Tolvaj a pácban
Két hónapja egy bolti tolvajt üldöztek a rendőrök, aki a Royal Echange-ben lévő bevásárlóközpontból az ablakon át próbált elmenekülni. Kitörte az ablakot, majd kiugrott a második emeletről. Balszerencséjére a lába beleakadt az ablakkeretbe, és a hátára esett. Súlyos koponyasérüléssel szállították kórházba.

Mielőtt a rendőrségre mentem, tettem egy sétát a Bank of England környékén, aztán a Royal Exchange mögött le akartam ülni egy padra, és elszívni egy cigit. Ahogy közeledtem a padhoz, elképedtem. Egy Apple iPhone hevert az ülőkén. A kijelzőre rászáradt esőcseppekből ítélve már jó ideje ott lehetett. Így aztán két mobillal mentem a rendőrségre.

A Bishopsgate-en lévő őrs meglehetősen komor kinézetű épület, azért mégis felmentem az üvegajtóhoz vezető lépcsőn, és beléptem. Belül is komor, de a bejárattal szemben ott volt a filmekből jól ismert pult, mögötte a szolgálatos rendőr állt, egy harminc körüli férfi. A pult melletti tartókon szórólapok, tájékoztató anyagok sokasága, a rendőr mögött egy ajtón át be lehetett látni egy szobába, ahol rendőrök akik telefonáltak, járkáltak, tették a dolgukat.

A fiatal rendőr egy kicsit meglepődött, amikor mondtam neki, hogy két mobilt is hoztam. Először megpróbált találni valamit a mobilokon, amivel azonosítani lehetne a tulajdonost, de semmit nem talált, aztán fölvette a jegyzőkönyvet, természetesen számítógépen. Miután bepötyögte a nevemet, megjegyezte, hogy nem szerepelek a nyilvántartásukban. Nem is örülnék neki, mondtam. Aztán következett a lakcím, születési dátum, telefonszám, e-mal cím, a telefonok megtalálásának helye, ideje. Minden információ után egy "tadam" felkiáltással ütötte meg az Entert. Közben megkérdezte, láttam-e a tüntetést, és megjegyezte, hogy ő szerencsés volt, mert előző nap nem dolgozott, csak aznap reggel lépett szolgálatba. Aztán műanyag tasakokat vett elő, és elhelyezte bennük a telefonokat, melléjük téve a kinyomtatott jegyzőkönyvet. Gondosan ellenőrzött még egyszer minden, mielőtt lezárta a zacskókat újabb "tadam" kiáltásokkal. Ezzel meg is voltunk, megköszönte a fáradozásomat, barátságosan kezet nyújtott, én még egyszer körülnéztem, aztán távoztam.

Kifelé menet egyre csak az járt a fejemben: Te jó ég! Mostantól benne vagyok a brit rendőrség adatbázisában! Kellett ez nekem?

Tüntetés 

Szombaton a City-be indultam. A legjobb hely a sétára. Mindig történik valami, mindig van látnivaló. Bethnal Green-től busszal mentem tovább. Liverpool Street Station előtt a sofőr közölte, hogy a buszt elterelték (on diversion). Az állomásnál rögtön ki is derült, miért. Transzparenseket cipelő emberek sokasága jött kifelé az állomásról, és aztán a Bank of England felé vették az irányt. A transzparenseken lévő szövegekből kiderült, hogy a kormány megszorító intézkedései ellen akarnak tiltakozni. A busz a London Wall-on kikerülte a lezárt területet, és St. Paul's-nál tért vissza az útvonalára. Elmentem Holborn Circus-ig és onnan sétáltam vissza a székesegyházhoz. Ott viszont kordonok voltak. Mögöttük egy zenekar játszott, a lépcsőn pedig épp kettős sorfalba állítottak be fiatalokat. Egy rendőrnőtől megkérdeztem, miféle esemény várható. Ő azt mondta, hogy a Szent Iván-napot ünneplik, és kétezer vendéget várnak az eseményre. A sorfal bizonyára a vendégek fogadására sorakozott fel.

Egy kis idő után úgy döntöttem, hogy inkább a tüntetést nézem meg. Elsétáltam a Cannon Street és a New Change sarkánál lévő kerthez, ahol le akartam ülni egy kicsit az alacsony falra. A fal tetején egy Samsung Galaxy hevert. A mobillal a kezemben vártam egy ideig, hátha feltűnik a tulajdonosa, de nem jött senki. Zsebre tettem, gondoltam, a  gazdája talán majd felhívja, aztán végigmentem a Watling Streeten a Queen Victoria Street-ig. A legjobb hely a nézelődésre. Akkor indult el a tüntetők menete.

Volt néhány igazán dühös szöveg ("Fuck the fucking fuckers" - például), hangulatot mégis inkább karneválinak mondanám. Az emberek vidáman beszélgettek, nem messze tőlem krisnások szórakoztatták a tüntetőket, volt rezesbanda, dobosok verték az ütemet, ének, tánc.

A megszorítások ellen tiltakoztak, de sok egyéb téma is feltűnt a táblákon.  Egy női ruhába öltözött fiatalember igen egyszerűen oldotta meg a dolgot, tábláján ennyi állt: "No, no, no". Az Arsenal szurkolói Palesztína szabadságát követelték, néhány thaiföldi a thai kormány távozását, egy transzparensen az állt, hogy a marijuana gyógyszer, de tiltakoztak a palagáz kitermelés ellen is. Volt Che Guevara zászló, majd feltűntek az ifjú kommunisták és az idősebb kommunisták is. Ők azt hirdették, hogy a szocializmus az egyetlen alternatíva.

Egy igen jókedvű fiatalember ezt közölte a világgal: "Nem részeg vagyok. Dühös vagyok (és részeg)".

Döbbenten olvastam egy termetes hölgy pólóján: "Gyógyszert, ne ölelést". Szerintem mindenki egyetértett vele.
A tömeget mindössze két rendőrnő kísérte. Látszott rajtuk, hogy nagyon unják az egészet. A menetet az USA-val kötendő szabadkereskedelmi egyezmény ellen tiltakozók zárták. Kicsit lemaradva néhány motoros rendőr következett, mögöttük elkésett emberek siettek a menet után. Aztán már csak a szemét látszott az utcán és az úttesten.
Nézelődés közben teljesen megfeledkeztem a mobilról. Úgy döntöttem, hogy azzal majd másnap foglalkozom.

Baleset 

Ma reggel 9 óra tájban értem a Bank of England-hez, a Princes Street és a Gresham Street találkozásánál. Szirénázást hallottam, és már ott is volt két rendőrautó. Az egyikük megállt a Princes Street végén, és lezárta a bal oldali sávot, a másik az utca túlsó végén állta el a másik sávot. Nem tudtam mire vélni a dolgot, s egy kis idő múlva elmentem a Threadneedle Street-hez, ahol a lejárók vannak a metróállomáshoz. A kereszteződés egy része körbe volt kordonozva, egy Scanián kívül ott állt egy tűzoltó autó, három mentőautó, de volt ott rendőrautó, motoros rendőr, kerékpáros rendőr is. A teherautó mellett a tűzoltók egy kék ponyvát tartottak, ami mögött a mentősök dolgoztak. Hamar nyilvánvalóvá vált, hogy egy kerékpáros szenvedett balesetet, s hogy a mentősök egyre hosszabb ideig dolgoztak, egyértelművé lett, hogy nagyon súlyos sérülésről lehet szó.

Hamarosan megérkezett még egy rendőrkocsi. Két rendőr szállt ki belőle, akik utasításokat osztogattak a kollégáiknak. Aztán két-három rendőr járt körbe szemtanúkat keresve. "Any witnesses?" - kérdezgették. Találtak is néhányat. Volt, aki el is mondta, mit látott, és volt, akinek csak az adatait vették fel, s az illető mehetett dolgozni. Közben a háttérben, a sofőrt kérdezte ki egy rendőr.
Ez a kereszteződés hétköznapokon rendkívül forgalmas, hiszen hat út fut itt össze. Nagyon gyakran járok erre, de eddig még nem láttam itt balesetet.
Abban a reményben, hogy a mentősök sikerrel járnak, elindultam Bishopsgate felé. A Threadneedle Street-en tizenkét busz állt egymás után, ennyi akadt el az útlezárásnál.

Délután az Evening Standard címlapján megláttam: Woman cyclist killed by lorry in City. Az írásból kiderül, hogy egy 26 éves nő olyan súlyos fejsérüléseket szenvedett, amikor a teherautó alá került, hogy a mentősök hiába küzdöttek érte negyven percen keresztül, a helyszínen meghalt. Ö volt a nyolcadik kerékpáros, aki ebben az évben halálos balesetet szenvedett. Egy kivételével mindegyikük teherautóval ütközött.
Itthon aztán a lap online változatára is rákerestem, hogy megnézzem, tudják-e már, ki az áldozat. Még nem közölnek nevet. Az egyik képen viszont meglepve fedeztem fel magamat. A lap a Twitterről vette le. Mások is fényképeztek.

Szerelmey - 160 éve

Vauxhall-ban, a Kennington Lane végén egy igazán magyar név tűnik fel egy cég bejáratánál: Szerelmey. Alatta: Specialists in stonework and restoration since 1855. A kőmunkákra specializálódott cég alapítója egy magyar ember, Szerelmey Miklós volt, s a cég ma is ezt a nevet használja.

Szerelmey Miklós Győrben született 1803-ban. A bécsi császári és királyi mérnökakadémián tanult, majd mérnökkari tisztként szolgált az osztrák hadseregben. 1829-ben a kormány megbízásából Rómában tanulmányozta a várfalak szigetelésének módozatait. 1830-ban a párizsi forradalom résztvevője volt, majd a belga függetlenségért harcolt Brüsszelben. Ezt követően bejárta a világot. Megfordult Németországban, Skandináviában, Amerikában és Egyiptomban is, ahol felfigyelt arra, milyen jó állapotban maradtak meg az ősi kőépületek. Kifejlesztett egy konzerválószert (Silicat Zopissa), amely megóvja a kőzetet az időjárás mállasztó hatásával szemben. 1845-ben Pestre költözött és kőnyomdát nyitott, litográfus lett. Kőnyomatain a magyar tájakat és a történelem nagyjait örökítette meg. Az 1848-as forradalom után ő alapította meg az első magyar élclapot (vicclapot), s honosította meg hazánkban a karikatúrát. A lap szeptemberben megszűnt, mert munkatársai fegyvert fogtak a magyar szabadságért. Szerelmey is beállt a Nemzetőrségbe, majd Klapka György alatt szolgált Komáromban alezredesként. A szabadságharc bukása után Németországba távozott, majd 1852-ben Londonban telepedett le.
1855-ben a brit kormány megvizsgáltatta a parlament épületének falát, ami erősen mállott. Szerelmey ekkor megalapította cégét, s előállt javaslatával az épület falainak konzerválására. Magyarországon él az a legenda, hogy ő és a konzerválószere mentette meg a brit parlament épületét, de nem így történt. Habár a parlament építésze, Sir Charles Barry támogatta a tervet, a kormányváltás után másra bízták a munkát. 120 évvel később azonban, 1978-ban az épület egész Temzére néző homlokzatát a Szerelmey újította fel.
Ha a parlamentet nem is, de a Szent Pál székesegyházat és a Bank of England épületének külső falait a cég konzerválhatta. Részt vettek az 1862-es londoni világkiállításon is.
Szerelmey 1874-ben visszavonult és hazatért Magyarországra. 1875-ben hunyt el. Az általa alapított cég még ma is létezik, dolgozik nem csak Londonban, de szerte Angliában. Szerelmey konzerválószerét és eljárását több mint száz éven keresztül alkalmazták.

Magyar nemesi címer a St. Sepulchre ablakán

Nem messze a Cock Lane-től, a Giltspur Street és a Newgate Street sarkán áll a Saint Sepulchre (Szent Sír) templom már kilencszáz éve. Richard Parsons, akinek házában kísértett Fanny, innen kapta fizetését, aminek nagy részét gyorsan el is itta. A templomot többször átépítették, de sok része a 15. és a 17. századból való. A templom déli falának festett üvegablakán három férfi látható, a középső alak feje fölött egy címer három levágott török fejjel. A címer jelmondata: Vincere est vivere, vagyis "a győzelem az élet". A címer alatt angol szöveg: "President of the Council in Virginia and Admiral of New England 1608-1609, 1614." Az alak lába alatt a nevét is megtaláljuk: Captain John Smith. A kalandor, katona, felfedező élete nem szűkölködött kalandokban, mégis egy rajzfilm tette világszerte ismertté, a Pocahontas. John Smith fontos szerepet játszott az első állandó település, Jamestown alapításában Amerikában. Ekkor találkozott Pocahontas-szal, Ezután egy évig a település vezetője is volt, majd egy lőporrobbanás után szerzett sérülése miatt visszatért Angliába. Egy másik útján New England-et térképezte fel. Mindenki a rendkívül pontos térképeit használta a következő száz évben. Mindezek előtt azonban megfordult Magyarországon is.

John Smith 1580-ban született Lincolnshire-ben. Szülei farmerek voltak, de iskoláztatták fiukat, aki már 13 éves korában elszökött otthonról, hogy tengerész legyen, de apja visszavitte. Három évvel később azonban, apja halála után már senki nem tudta visszatartani, Franciaországba ment, hogy harcoljon a spanyolok ellen. A németalföldi harcokban is részt vett, majd hazatért, de csak azért, hogy a hadtudományt tanulhassa. 1600-ban ismét útra kelt, egy ideig kalóz volt a Földközi-tengeren, majd Magyarországra ment, hogy beálljon a törökök ellen harcoló Keresztény Ligába. Lendva ostromában annyira kitűnt, hogy kapitányi rangot kapott, és ezt a titulust viselte is aztán egész életében. Erdélyben harcolva párviadalban három törököt győzött le, amiért Báthory Zsigmond fejedelem nemességet adományozott az angol vitéznek. Később török fogságba esett, Konstantinápolyban eladták rabszolgának, majd a mai Rosztovnál megölte gazdáját, és megszökött. Hosszú vándorlása során felkereste a fejedelemségről időközben lemondott Báthoryt Csehországban, és megkapta a kutyabőrt és a nemesi címert. Végül 1604-ben került vissza Angliába, s ezután következtek amerikai útjai. 1614 után még évekig próbálkozott, hogy visszajusson az Újvilágba, de már nem sikerült, így aztán könyveket írt a Saint Sepulchre templom mellett lévő házában, a Snow Hill utcában. 1625-ben bejegyeztette nemesi kiváltságlevelét az angol nemesek nyilvántartójába, s ezzel hivatalosan is "gentleman" lett. 1631. június 21-én halt meg, s a Saint Sepulchre templomban temették el. A festett üvegablak a kapitány alakjával és a címerével 1968-ban készült.

Szent György napja, a félénk ünnepnap

Semmi sem utalt arra, hogy ma Anglia védőszentjének ünnepnapja van. Skóciában, Walesben, Észak-Írországban a helyi védőszent (St. Andrew, St. David, St. Patrick) napja munkaszüneti nap, de Angliában nem. Az, hogy ma jeles nap van, nekem is akkor jutott eszembe, amikor reggel egy tüzet kérő férfi pólóján Szent Györgyöt pillantottam meg.
- És a piros rózsa hol van? - kérdeztem.
- Piros rózsa? Én ír vagyok - válaszolta.
Tehát egy ír úriember figyelmességből egy Szent Györgyöt ábrázoló pólót vett fel ezen a napon, miközben az angolok nem is foglalkoztak vele. De tényleg nem érdekli őket ez a nap?
Egy apró párt, az English Democrats (legfőbb céljuk egy angol parlament létrehozása) aláírásokat gyűjt azért, hogy Szent György napja munkaszüneti nap legyen. A parlamentben már úgy tíz éve minden évben felvetik a kérdést, és volt is már terv arra, hogy a májusi bank holidayt áttegyék április 23-ra, de eddig semmi sem történt. Tavaly ugyan David Cameron egy üzenetet tett közzé a 10 Downing Street Facebook oldalán, de ma ez is elmaradt, talán a kampány miatt.
Az angolok visszafogottságának az oka leginkább az, hogy minden negyedik angol a rasszizmussal azonosítja a György-keresztes lobogó, vagyis az angol zászló kitűzését. (A fehér alapon piros kereszt a XIV. század közepétől tekinthető angol lobogónak, amikor III. Edward kötelezővé tette a jelzés viselését az angol katonák egyenruháján. Fenn is maradt a Skóciával létrehozott unióig.) Egy közvéleménykutatás szerint az angolok 61 százaléka kapcsolja össze a zászlót a nemzeti büszkeséggel és hazafisággal. A skótoknál ez az arány 84, a welszieknél 86 százalék.
Azért lassan javul a helyzet. Tavaly Szent György napján több fiatalt láttam a Leadenhall Market közelében keresztes vitéznek öltözve, karddal a kézben, sőt, kisebb csoportokat is. Most szombaton a Trafalgar Square-en lesz egy kulturális rendezvény Boris Johnson védnökségével, ami Angliát ünnepli. Liverpoolban, Manchesterben és Birminghamben is lesznek rendezvények, ahol remélhetőleg az emberek piros rózsát is tűznek a gomblyukjukba.
Én Citizen Steve egyik dalát érzem leginkább ideillőnek:

Fanny, a kopogó kísértet esete

A Cock Lane néhány titkáról már írtam, de a félhomályos utca legrejtélyesebb történetéről még nem. Habár a történtek óta két és fél évszázad telt el, még ma is sokakat foglakoztat az ügy, újabb és újabb elméletek születnek. Az esetnek már kisebb könyvtárnyi irodalma van, legutóbb 2006-ban Paul Chambers írt róla könyvet Cock Lane Ghost: Murder, Sex and Haunting in Dr. Johnson's London címmel. Dr. Samuel Johnson neve nem véletlenül szerepel a címben: a híres kritikus, szótáríró, lapszerkesztő, aki feltétel nélkül hitt a természetfölötti lényekben, maga is bekapcsolódott az eset felderítésébe.
A mai Cock Lane 20 helyén állt az a ház, amelyben Richard Parsons, a közeli Saint Sepulchre templom jegyzője élt feleségével és két lányával. Parsons igen gyakran öntött fel a garatra, és emiatt állandóan anyagi gondjai voltak, de egyébként jámbor emberként ismerték. Idősebbik lánya, Elizabeth lesz majd az események egyik főszereplője.

Északon, Norwichban élt William Kent uzsorás, aki 1756-ban feleségül vette Elizabeth Lynes-t. A pár valóban szerette egymást, s ennek jeleként úgy tűnt, Kent is tisztességesebb üzletekbe kezd inkább: egy fogadót vett, majd egy postát. Elizabeth hamarosan terhes lett, s amikor közeledett a szülés ideje, húga, Frances, vagyis Fanny, hozzájuk költözött, hogy segítsen nővérének. Az alig várt, örömteli esemény azonban tragikusan végződött. Elizabeth a szülés közben meghalt, s az újszülött kisfiú is csak néhány órát élt. Fanny ott maradt Kent házában, s vezette a háztartást, s egyre közelebb került Kenthez. Egymásba szerettek, de a kánonjog szerint nem köthettek házasságot, mivel a gyerek élve született. 1759 nyarán Kent Londonba költözött, remélve, hogy a kemény munka majd enyhíti fájdalmát.
Fanny visszaköltözött szüleihez, de egyre boldogtalanabbnak érezte magát, s számos szerelmes levelet írt Kentnek. Végül ő is Londonba utazott. A pár férj és feleségként élt együtt titkolva a valóságot, s még végrendelkeztek is egymás javára. Fanny családja helytelenítette a kapcsolatukat, s felfedték az igazságot a háziúrnak. A párnak költöznie kellett. Ekkor találkoztak Richard Parsons-szal, aki épp azon gondolkodott, hogy kiadja egyik szobáját a háromból, hogy enyhítsen anyagi gondjain.
Kent és Fannyi októberben a Cock Lane-re költöztek, amíg a saját házuk elkészül. Parsons boldog volt, mert a bérlője nem csak előre kifizette a bérleti díjat, de még 12 guinea kölcsönt is adott neki potom száz százalékos kamatra. A két férfi hamarosan úgy összebarátkozott, hogy Kent még a titkát is megosztotta főbérlőjével.
A furcsa események akkor kezdődtek, amikor Kent üzleti ügyben úton volt, s Fanny szolgálója, Esther Carlisle, akit vörös haja miatt Carrots-nak neveztek, is távol volt. Fanny félt egyedül, s megkérte Parsons idősebb lányát, Elizabethet, aki akkor 10 éves lehetett, hogy aludjon az ő szobájában. Több éjszaka is kopogó hang ébresztette fel őket, ami a lambériából jött. Elizabeth megkérdezte anyját a zajról, s az azt mondta, hogy bizonyára a késő éjszakáig dolgozó szomszédos cipésztől szűrődött át. Vasárnap azonban a cipész nem dolgozott, s a kopogó hangot immár Parsons és a felesége is hallották.
A kopogás Kent visszatérte után is folytatódott, de nem csak a ház nyugalma tűnt el, hanem a jó viszony is Parsons és a bérlője között, mivel a főbérlő elmaradt a adóssága törlesztésével. Kent bírósághoz fordult. A részeges Parsons ekkor igen csúnyán cselekedett: fűnek-fának elmondta Kent titkát.
A fiatal pár januárban elköltözött az új házukba, a Clerkenwellben lévő Bartlett Courtba. Fanny ekkor már hat hónapos terhes volt, és súlyosan megbetegedett. Kent orvost fogadott, aki a bárányhimlőt egy igen virulens formáját diagnosztizálta. Parsons úgy érezte, hogy ez a betegség büntetés bűneikért, s a kopogás halott felesége szellemének műve volt.
A Cock Lane-en folytatódott a különös kopogás, kaparászás, sőt, egy ízben Parson és ivócimborája még a szellemet is látták.
Fanny eközben haldoklott. Életének utolsó ötven órájában ott volt szobájában felváltva az orvos és Stephen Aldrich lelkész. A beteg ebben az időszakban már csak a patikus által készített gyógyszert itta meg. 1760. február 2-án este Fanny meghalt. A St. John's templom kriptájában temették el egy felirat nélküli koporsóban.
Kent ismét a munkába menekült, hogy gyászát enyhítse, de közben Fanny testvérei beperelték a végrendelet miatt, amely alapján a testvérek csak egy kisebb összeget kaptak, a vagyon nagyobb része, mintegy 100 font, Kenté lett. Kent vagyona egyébként ennek sokszorosa volt. A per elhúzódott, de végül Kent nyert, aki a következő évben megházasodott, és brókerként kezdett dolgozni.
1762 januárjában aztán a London Ledger tudósításában beszámolt arról, hogy az egyik Cock Lane-i házban egy kísértet zavarja a lakók nyugalmát. Hamarosan a többi lap is felkapta a hírt, s szeánszokról számoltak be, amelyeken a szellem kopogásokkal (egy kopogás - igen, két kopogás - nem) azt közölte, hogy arzénnel megmérgezték. Értesülve az eseményekről, Kent is részt vett egy szellemidézésen. A szellem közölte, hogy ő Fanny, s Kentet megvádolta azzal, hogy megmérgezte. A végén Kent felkiáltott:
- Te egy hazug szellem vagy, te nem vagy az én Fannym kísértete. Ő sosem mondott volna ilyesmit.
Az eset lázba hozta egész Londont. A vizsgálatba bekapcsolódott a yorki herceg, Horace Walpole, Samuel Johnson, Lord Hertford, orvosok és lelkészek. Különféle teszteket rendeztek, s úgy találták, a szellem csak akkor jelenik meg, ha Parsons lánya, Elizabeth jelen van. Figyelni kezdték a kislányt, s egyszer észrevették, hogy egy kis fadarabot rejt el: ezt használta a zajkeltéshez.

A Parsons házaspárt és a nekik segédkező John Moore lelkészt perbe fogták. Azzal vádolták őket, hogy Kentet bitófára akarták juttatni, hogy Parsons megszabaduljon adósságától. A júliusban tartott 12 órás tárgyaláson bűnösnek találták őket. A lelkészt súlyos bírság megfizetésére ítélték, Parsons két év börtönt kapott, felesége egyet. A kislányukat nem fogták perbe..
Amikor Parsons kiszabadult, folyton ártatlanságát hangoztatta.
Körülbelül 70 évvel később J.W. Archer látogatott el a St. John's templom kriptájába, hogy illusztrációkat készítsen egy könyvhöz. Egy felirat nélküli koporsót mutattak neki, mondván, hogy az a Cock Lane-i kísérteté, Fannyé. Archer kíváncsiságból felnyittatta a koporsót. A koporsóban egy szép arcú fiatal nő feküdt, az orra kékesen elszíneződött, nem látszott nyoma a bomlásnak. Amennyire meg tudta állapítani, nyoma sem volt bárányhimlőnek. A kiválóan konzerválódott bőr, s különösen az orr elszíneződése azonban egy mai helyszínelőt minden bizonnyal arra késztetne, hogy elvégezzen egy vizsgálatot arzénmérgezésre...