Szent György napja, a félénk ünnepnap

Semmi sem utalt arra, hogy ma Anglia védőszentjének ünnepnapja van. Skóciában, Walesben, Észak-Írországban a helyi védőszent (St. Andrew, St. David, St. Patrick) napja munkaszüneti nap, de Angliában nem. Az, hogy ma jeles nap van, nekem is akkor jutott eszembe, amikor reggel egy tüzet kérő férfi pólóján Szent Györgyöt pillantottam meg.
- És a piros rózsa hol van? - kérdeztem.
- Piros rózsa? Én ír vagyok - válaszolta.
Tehát egy ír úriember figyelmességből egy Szent Györgyöt ábrázoló pólót vett fel ezen a napon, miközben az angolok nem is foglalkoztak vele. De tényleg nem érdekli őket ez a nap?
Egy apró párt, az English Democrats (legfőbb céljuk egy angol parlament létrehozása) aláírásokat gyűjt azért, hogy Szent György napja munkaszüneti nap legyen. A parlamentben már úgy tíz éve minden évben felvetik a kérdést, és volt is már terv arra, hogy a májusi bank holidayt áttegyék április 23-ra, de eddig semmi sem történt. Tavaly ugyan David Cameron egy üzenetet tett közzé a 10 Downing Street Facebook oldalán, de ma ez is elmaradt, talán a kampány miatt.
Az angolok visszafogottságának az oka leginkább az, hogy minden negyedik angol a rasszizmussal azonosítja a György-keresztes lobogó, vagyis az angol zászló kitűzését. (A fehér alapon piros kereszt a XIV. század közepétől tekinthető angol lobogónak, amikor III. Edward kötelezővé tette a jelzés viselését az angol katonák egyenruháján. Fenn is maradt a Skóciával létrehozott unióig.) Egy közvéleménykutatás szerint az angolok 61 százaléka kapcsolja össze a zászlót a nemzeti büszkeséggel és hazafisággal. A skótoknál ez az arány 84, a welszieknél 86 százalék.
Azért lassan javul a helyzet. Tavaly Szent György napján több fiatalt láttam a Leadenhall Market közelében keresztes vitéznek öltözve, karddal a kézben, sőt, kisebb csoportokat is. Most szombaton a Trafalgar Square-en lesz egy kulturális rendezvény Boris Johnson védnökségével, ami Angliát ünnepli. Liverpoolban, Manchesterben és Birminghamben is lesznek rendezvények, ahol remélhetőleg az emberek piros rózsát is tűznek a gomblyukjukba.
Én Citizen Steve egyik dalát érzem leginkább ideillőnek:

Fanny, a kopogó kísértet esete

A Cock Lane néhány titkáról már írtam, de a félhomályos utca legrejtélyesebb történetéről még nem. Habár a történtek óta két és fél évszázad telt el, még ma is sokakat foglakoztat az ügy, újabb és újabb elméletek születnek. Az esetnek már kisebb könyvtárnyi irodalma van, legutóbb 2006-ban Paul Chambers írt róla könyvet Cock Lane Ghost: Murder, Sex and Haunting in Dr. Johnson's London címmel. Dr. Samuel Johnson neve nem véletlenül szerepel a címben: a híres kritikus, szótáríró, lapszerkesztő, aki feltétel nélkül hitt a természetfölötti lényekben, maga is bekapcsolódott az eset felderítésébe.
A mai Cock Lane 20 helyén állt az a ház, amelyben Richard Parsons, a közeli Saint Sepulchre templom jegyzője élt feleségével és két lányával. Parsons igen gyakran öntött fel a garatra, és emiatt állandóan anyagi gondjai voltak, de egyébként jámbor emberként ismerték. Idősebbik lánya, Elizabeth lesz majd az események egyik főszereplője.

Északon, Norwichban élt William Kent uzsorás, aki 1756-ban feleségül vette Elizabeth Lynes-t. A pár valóban szerette egymást, s ennek jeleként úgy tűnt, Kent is tisztességesebb üzletekbe kezd inkább: egy fogadót vett, majd egy postát. Elizabeth hamarosan terhes lett, s amikor közeledett a szülés ideje, húga, Frances, vagyis Fanny, hozzájuk költözött, hogy segítsen nővérének. Az alig várt, örömteli esemény azonban tragikusan végződött. Elizabeth a szülés közben meghalt, s az újszülött kisfiú is csak néhány órát élt. Fanny ott maradt Kent házában, s vezette a háztartást, s egyre közelebb került Kenthez. Egymásba szerettek, de a kánonjog szerint nem köthettek házasságot, mivel a gyerek élve született. 1759 nyarán Kent Londonba költözött, remélve, hogy a kemény munka majd enyhíti fájdalmát.
Fanny visszaköltözött szüleihez, de egyre boldogtalanabbnak érezte magát, s számos szerelmes levelet írt Kentnek. Végül ő is Londonba utazott. A pár férj és feleségként élt együtt titkolva a valóságot, s még végrendelkeztek is egymás javára. Fanny családja helytelenítette a kapcsolatukat, s felfedték az igazságot a háziúrnak. A párnak költöznie kellett. Ekkor találkoztak Richard Parsons-szal, aki épp azon gondolkodott, hogy kiadja egyik szobáját a háromból, hogy enyhítsen anyagi gondjain.
Kent és Fannyi októberben a Cock Lane-re költöztek, amíg a saját házuk elkészül. Parsons boldog volt, mert a bérlője nem csak előre kifizette a bérleti díjat, de még 12 guinea kölcsönt is adott neki potom száz százalékos kamatra. A két férfi hamarosan úgy összebarátkozott, hogy Kent még a titkát is megosztotta főbérlőjével.
A furcsa események akkor kezdődtek, amikor Kent üzleti ügyben úton volt, s Fanny szolgálója, Esther Carlisle, akit vörös haja miatt Carrots-nak neveztek, is távol volt. Fanny félt egyedül, s megkérte Parsons idősebb lányát, Elizabethet, aki akkor 10 éves lehetett, hogy aludjon az ő szobájában. Több éjszaka is kopogó hang ébresztette fel őket, ami a lambériából jött. Elizabeth megkérdezte anyját a zajról, s az azt mondta, hogy bizonyára a késő éjszakáig dolgozó szomszédos cipésztől szűrődött át. Vasárnap azonban a cipész nem dolgozott, s a kopogó hangot immár Parsons és a felesége is hallották.
A kopogás Kent visszatérte után is folytatódott, de nem csak a ház nyugalma tűnt el, hanem a jó viszony is Parsons és a bérlője között, mivel a főbérlő elmaradt a adóssága törlesztésével. Kent bírósághoz fordult. A részeges Parsons ekkor igen csúnyán cselekedett: fűnek-fának elmondta Kent titkát.
A fiatal pár januárban elköltözött az új házukba, a Clerkenwellben lévő Bartlett Courtba. Fanny ekkor már hat hónapos terhes volt, és súlyosan megbetegedett. Kent orvost fogadott, aki a bárányhimlőt egy igen virulens formáját diagnosztizálta. Parsons úgy érezte, hogy ez a betegség büntetés bűneikért, s a kopogás halott felesége szellemének műve volt.
A Cock Lane-en folytatódott a különös kopogás, kaparászás, sőt, egy ízben Parson és ivócimborája még a szellemet is látták.
Fanny eközben haldoklott. Életének utolsó ötven órájában ott volt szobájában felváltva az orvos és Stephen Aldrich lelkész. A beteg ebben az időszakban már csak a patikus által készített gyógyszert itta meg. 1760. február 2-án este Fanny meghalt. A St. John's templom kriptájában temették el egy felirat nélküli koporsóban.
Kent ismét a munkába menekült, hogy gyászát enyhítse, de közben Fanny testvérei beperelték a végrendelet miatt, amely alapján a testvérek csak egy kisebb összeget kaptak, a vagyon nagyobb része, mintegy 100 font, Kenté lett. Kent vagyona egyébként ennek sokszorosa volt. A per elhúzódott, de végül Kent nyert, aki a következő évben megházasodott, és brókerként kezdett dolgozni.
1762 januárjában aztán a London Ledger tudósításában beszámolt arról, hogy az egyik Cock Lane-i házban egy kísértet zavarja a lakók nyugalmát. Hamarosan a többi lap is felkapta a hírt, s szeánszokról számoltak be, amelyeken a szellem kopogásokkal (egy kopogás - igen, két kopogás - nem) azt közölte, hogy arzénnel megmérgezték. Értesülve az eseményekről, Kent is részt vett egy szellemidézésen. A szellem közölte, hogy ő Fanny, s Kentet megvádolta azzal, hogy megmérgezte. A végén Kent felkiáltott:
- Te egy hazug szellem vagy, te nem vagy az én Fannym kísértete. Ő sosem mondott volna ilyesmit.
Az eset lázba hozta egész Londont. A vizsgálatba bekapcsolódott a yorki herceg, Horace Walpole, Samuel Johnson, Lord Hertford, orvosok és lelkészek. Különféle teszteket rendeztek, s úgy találták, a szellem csak akkor jelenik meg, ha Parsons lánya, Elizabeth jelen van. Figyelni kezdték a kislányt, s egyszer észrevették, hogy egy kis fadarabot rejt el: ezt használta a zajkeltéshez.

A Parsons házaspárt és a nekik segédkező John Moore lelkészt perbe fogták. Azzal vádolták őket, hogy Kentet bitófára akarták juttatni, hogy Parsons megszabaduljon adósságától. A júliusban tartott 12 órás tárgyaláson bűnösnek találták őket. A lelkészt súlyos bírság megfizetésére ítélték, Parsons két év börtönt kapott, felesége egyet. A kislányukat nem fogták perbe..
Amikor Parsons kiszabadult, folyton ártatlanságát hangoztatta.
Körülbelül 70 évvel később J.W. Archer látogatott el a St. John's templom kriptájába, hogy illusztrációkat készítsen egy könyvhöz. Egy felirat nélküli koporsót mutattak neki, mondván, hogy az a Cock Lane-i kísérteté, Fannyé. Archer kíváncsiságból felnyittatta a koporsót. A koporsóban egy szép arcú fiatal nő feküdt, az orra kékesen elszíneződött, nem látszott nyoma a bomlásnak. Amennyire meg tudta állapítani, nyoma sem volt bárányhimlőnek. A kiválóan konzerválódott bőr, s különösen az orr elszíneződése azonban egy mai helyszínelőt minden bizonnyal arra késztetne, hogy elvégezzen egy vizsgálatot arzénmérgezésre...

Angolok és magyarok

Már írtam az angolokról, és arról, hogy az első benyomásaim alapján nagyon kedvező kép alakult ki bennem róluk. Később a véleményem többször változott. Olyan sokszor hallottam már rég itt élő magyaroktól és más nemzetiségűektől, hogy az angolok lusták, barátságtalanok, önteltek, hogy én is kezdtem így tekinteni rájuk. A saját tapasztalataim azonban továbbra sem voltak negatívak, így aztán a véleményem ismét változott, ahogy egyre többet volt alkalmam megismerni, és most ugyanúgy gondolok rájuk, mint először: az angolok barátságosak, segítőkészek és még közvetlenek is tudnak lenni. Ma már azért mindig hozzáteszem: a maguk módján.

Vannak ismeretek Magyarországról, a magyarokról. A sport egy nagyon jó közös téma.

Egyszer egy idős, 80 év körüli angol úr, megtudván, hogy magyar vagyok, az Aranycsapatról és a 6-3-ról kezdett beszélni. Puskás, Hidegkuti, Budai és Czibor nevét még fel is tudta sorolni, Grosicsé nem jutott eszébe, de emlékezett a Fekete Párduc becenevére. Igaz, Albertet is idesorolta tévesen, de már az is szép volt, hogy ismerte a nevét. Vajon hány magyar tudná felsorolni a Magyarországot a berni VB-n 3:2-re legyőző német csapat négy játékosának a nevét? Én biztosan nem.

Tony mérnök, a testvére Budapesten dolgozik, de már ő is járt Magyarországon, igaz évekkel ezelőtt, és látott egy Fradi-meccset. "Azt hallottam, hogy a Ferencváros egy náci csapat" - mondta. Természetesen cáfoltam. Másnap Tony egy FTC-mezben jött dolgozni széles vigyorral. Meg is tanítottam a "Hajrá Fradi!"-ra, bár én a Lokinak szurkolok.

Az angolok állítólagos lustaságáról is eszembe jut egy történet. Jorge-zsal, egy portugál sráccal üldögéltünk egy padon a Regent's Canal-nál.  Egy angol nő megkérdezte, hogy leülhet-e mellénk. Leült, megsodorta a cigarettáját, rágyújtott, aztán beszélgetni kezdtünk. Kiderült, hogy fazekasságot tanít felnőtteknek. Szóba kerültek a hajléktalanok. "Sokan azt mondják, hogy az angolok lusták, de ez nem így van" - mondta a nő. "Keményen dolgoznak, hogy talpon maradjanak, de ez nem mindig sikerül. Egy barátom egy hónap alatt veszítette el mindenét: a munkáját, a házát, a családját. Most hajléktalan."

Lehet beszélgetni az angolokkal, igaz, nem minden témáról. A politikáról például nem szívesen beszélnek (ez nekem nagyon szimpatikus), nincs kocsmai politizálás. Ha politikai nézeteikről kérdezed őket, általánosságban válaszolnak, és nem azért, mintha titkolóznának. Egyszerűen nem akarnak egy esetleges vitát, konfrontálódást. Mindenkinek joga van a saját nézeteihez, nincs értelme politikai vitának, aminek esetleg sértődés lenne a vége.

George Mikes (Mikes György) úgy 70 éve írta "How to be an Alien" című könyvét az angolokról, amiben finom humorral veszi számba az angolok és a kontinentális népek közötti különbségeket. Persze az utóbbiak is kapnak pár fricskát. Azóta bizonyára sok minden megváltozott, de most is találni nagyon ismerős dolgokat.

http://www.valencia.edu/cdciencia/pdf/George%20Mikes%20-%20how%20to%20be%20an%20alien.pdf

http://m.friendfeed-media.com/e7c3c80154e0a3195fd828f4aec8bc7a8bb1f3bb

A Cock Lane titkai

Az utcáknak sokszor nem csak múltjuk, de történetük is van, a Cock Lane-nek Smithfield Market-nél még sötét titkai is vannak.

Végigsétálva rajta nem látunk semmi különöset: néhány irodaház, néhány lakótömb, hátsó kijáratok. Semmi egyéb. Legfeljebb az tűnik fel, hogy ebben a keskeny utcában ritkán vendégeskedik a napsugár, és akkor sem időzik sokáig. Hét évszázaddal ezelőtt egészen más kép fogadott volna.

Az utca ugyanilyen keskeny, de két oldalán fából épült házak sorakoznak. Reggeltől estig emberek, szekerek sokasága fordul meg itt, akiket hol az ablakokon át kiöntött éjjeliedények penetráns bűze, hol a pecsenyesütők steakjeinek hívogató illata csap meg. Az utca csak egy-egy kiadós eső után tisztul meg rövid időre, amikor a víz a lejtős úttesten végigfolyva lemossa a szennyet, ami végül a River Fleetben köt ki. Az állandó jövés-menést a piac közelsége okozza: Smithfielden évszázadok óta tartanak állatvásárokat, de most már mészárszékek is vannak, és szinte egész London itt vásárol friss húst. Az utca keleti végén pedig ott a Saint Bartholomew kórház. Olykor még a szokásosnál is nagyobb a tömeg: Smithfielden tartja a király a lovagi tornákat és a tágas térség kivégzőhely is.

A Cock Lane-nek azonban van más vonzereje is a férfiak számára: Londonban, ekkoriban ez az egyetlen hely, ahol legálisan működnek a bordélyok. A jó üzletet kötő kereskedők, a város polgárai gyakori vendégei a prostituáltaknak, akik egzotikusan hangzó neveket viselnek (Petronella, Clarice, Julia), mivel keresettebbek, ha külföldinek hiszik őket. A bordélyokat hetente ellenőrzik, hogy megóvják a kliensek egészségét. Ha egy vendég itt kapja el a vérbajt, az intézmény súlyos büntetést fizethet.

Bizonyára sokan elátkozták a Soho elődjét, és nem bánták volna, ha a pokol tüzében hamvad el az utca, de azt még az 1666-os tűzvész is megkímélte. Az utca keleti végén, az egykori The Fortune of War pub helyén álló épület falán, a Pye Cornernél ma emléktábla és a Golden Boy jelzi a tűz kiterjedésének határát. 

Maga az egykori pub azonban másról is hírnevet szerzett: 1761-ben az épület bérlőjét, Thomas Andrews-t halálra ítélték szodómiáért, de III. György megkegyelmezett neki. A korabeli újságok hasábjain ekkor folyt az első nyilvános vita Angliában a homoszexualitásról.

A hullarablók egyik törzshelye is ez a pub volt, bizonyára a Saint Bartholomew kórház közelsége miatt, és azért is, mert a Temzéből kihalászott hullákat ide hozták, és padokon helyezték el őket, amíg a kórház valamelyik orvosa át nem jött, hogy ajánlatot tegyen az árra. A hullarablókat body snatcher-nek vagy (talán ironikusan) resurrectionist-nak nevezték.

A 18. században megszaporodtak az orvosi iskolák, sőt a magán anatómia iskolák, ahol a boncolásokhoz szükség volt holttestekre. Akkoriban még több száz embert végeztek ki évente, ez kielégítette az iskolák igényét. A 19. században viszont a kivégzések száma évi mintegy 55-re csökkent, és hirtelen kifizetődő üzletté vált a hullarablás, hiszen az orvosok jó pénzt fizettek egy-egy holttestért, ráadásul nem minősült súlyos bűncselekménynek, rendszerint csak bírságot róttak ki. Annyira gyakorivá vált a holttestek ellopása, hogy a temetőket éjjel őrizni kellett. Megesett, hogy még a temetés előtt, az otthonában lévő holttestet is ellopták. Ez egészen addig folyt, amíg néhány bűnöző már nem bajlódott ilyesmivel: meggyilkoltak embereket, és a hullákat eladták az orvosoknak.

Az egész üzletnek az 1832-ben hozott Anatomy Act vetett véget, ami lényegesen több lehetőséget biztosított az orvosi iskolák részére, hogy elegendő boncolást tudjanak végezni.

A pubot 1910-ben lebontották, de az árnyékát még mindig látni lehet...

A skótok zarándokhelye

Mel Gibson Braveheart című filmje óta (A rettenthetetlen) az egész világon, Magyarországon is, jól ismert William Wallace neve. A skót lovag 1297-ben indított szabadságharcot I.Edward angol király Skóciát megszálló seregei ellen. A története nekünk, magyaroknak, nagyon ismerős: több győztes csata után a szabadságharc végül elbukott. Wallace egy árulás folytán az angolok kezére került, majd 1305. augusztás 23-án különösen kegyetlen módon kivégezték, sokkal brutálisabban, mint ahogy a filmben bemutatták: "He was tied to the tails of two horses, dragged through the streets, pelted with stones and garbage and bought to the common place of execution, The Elms in Smithfield. There he was hanged, drawn, castrated an disembowld with those body parts burnt in front of him. Beheaded and quartered. and his head placed on London Bridge and the remaining quarterd pieces of his body sent to Newcastle, Berwick, Perth and Aberdeen."

A skótok hűségesen őrizték emlékét, és 1956-ban egy emléktáblát helyeztek el kivégzése helyének közelében, Smithfieldnél, a St Bartholomew Hospital falán (a St. Paul's közelében). Ez a hely a skótok zarándokhelyévé vált, az edinburgh-i vár, a stirlingi vár és az ugyancsak Stirlingben lévő Nemzeti Wallace Emlékmű mellett ide is sok skót hazafi látogat el. Ahányszor erre járok, mindig látok virágot, új skót lobogót, szalagokat vagy éppen egy kulcstartót, amin ott áll a filmbéli Wallace utolsó szava: Freedom!

Dirty Dick bánata

1762-t írtak. Esküvőre gyülekezett a vendégsereg a City keleti részén lévő Leadenhall Street egyik házában, ahol már minden készen állt: a falak feldíszítve, az asztalok megterítve és megrakva a legfinomabb ételekkel.

A vőlegény, Nathaniel Bentley, egy gazdag aranyműves örököse, ő maga kereskedő, a szokásosnál is nagyobb gondot fordított az öltözékére. Igazi dandy volt egyébként is, egy vagyont költött ruhákra, parfümökre, de most különösen kitett magáért, méltó akart lenni gyönyörű menyasszonyához. Ekkor kopogtak az ajtón, majd egy komor küldönc lépett a szobába, és átadott egy levelet az ifjú vőlegénynek. Nathaniel tétova mozdulatokkal hajtogatta szét a papírt, elolvasta az üzenetet. Arcából kifutott a vér, leroskadt egy székre, és csak bámult maga elé. A levélben az állt, hogy menyasszonya meghalt.

Sokáig ült némán, magába roskadva. Mire felocsúdott, a vendégek már távoztak. Csend ülte meg a házat, csak a cselédek várakoztak tanácstalanul. Nathaniel kiment a szobájából, és a cselédeket szólította. Utasította őket, hogy zárjanak le minden ajtót, ablakot, és hagyjanak mindent úgy, ahogy van. Csak egy szobát tartott meg magának.. A boldogtalan vőlegény talán az időt akarta így megállítani.

Ettől a naptól kezdve a piperkőc ifjú soha többé nem mosakodott, nem mosta és nem váltotta a ruháit, nem takarított. Az elpusztult macskáit is ott hagyta, ahol voltak. Vaskereskedése és raktárháza továbbra is jól jövedelmezett, de szinte semmire sem költött. A szó legszorosabb értelmében mocsokban élt. Hamarosan Dirty Dick néven kezdték emlegetni. Talán az alliteráció kedvéért változtatták nevét Dick-re.

Negyven év telt így el. 1802-ben lejárt az épület bérleti szerződése, amit Mr. Gossling, a landlord nem újított meg, Nathanielnek távoznia kellett, de még két évig tartott mire hajlandó volt kiköltözni. Ekkor nyitották ki újra a lezárt szobákat. Mindent vastagon belepett a por, a színes szalagok kifakultak, itt-ott mumifikálódott rágcsálótetemeket találtak. A landlord "közkinccsé" tette a látványt: két hét alatt több mint kétezer ember látogatta meg a házat. Egy közeli pub tulajdonosa pedig felvásárolta a "relikviákat", és azokkal díszítette fel a Bishopsgate-nél levő kocsmája pincéjét. Évekig fogyaszthatták italukat a vendégek pókhálók, döglött macskák és hasonlók társaságában. Az Old Jerusalem aztán megváltoztatta a nevét, és a pub neve azóta Dirty Dick's, és kedvelt szórakozóhely Liverpool Street Station-nal szemben.

A bánatos Nathaniel, akiről William Allingham egy verset is írt ("The Dirty Old Man"), 1809-ben halt meg.

                                                                                                                                         

Doktor Butler terápiája

Néhány percnyi sétára a Bank of England-től a Coleman Street és a Basinghall Street között van egy átjáró, a Mason's Avenue, ami a Guildhall-hoz (a City "polgármesteri hivatalához") vezet. Ebben az átjáróban található az Old Doctor Butler's Head pub.

William Butler Cambridge-ben tanult, de sosem szerzett doktori fokozatot, ennek ellenére I. Jakab udvari orvosává tette.  Híresen nagyivó ember volt, aki minden estéjét kocsmában töltötte. Éjjel  tíz óra tájban öreg szolgája, Nell, elment érte egy lámpással. "Gyere haza, részeg vadállat"- mondta gazdájának, aztán hazatámogatta. Szakmáját és kedvtelését jó üzlet érzékkel teljesítette ki az udvari orvos. Feltalálta ugyanis a "gyógyhatású sört", amit csak azok a pubok árusíthattak, amelyek cégérére felfestették Dr. Butler fejét. Ma már csak a Manson's Avenue-n lévő pub létezik közülük. bár az 1666-os tűzvész az eredeti épületet elpusztította.
A jó doktor nevét mégis inkább különös gyógymódjai tették híressé. A legelső ilyen esetet 1603-ban jegyezték fel. Történt, hogy egy álmatlanságban szenvedő lelkész ópiumot vett be, ám kicsit túlméretezhette az adagot, mert kómába esett. A doktor leöletett egy tehenet, és páciensét annak még meleg hasába tette. A lelkész magához tért.
Divatos nézet volt akkoriban, hogy valamilyen sokk okoz minden betegséget, amit egy újabb sokk-kal kell gyógyítani. Így aztán Dr. Butler sokszor alkalmazta a sokkterápiát. Egy maláriás betegét a balkonról beledobatta a Temzébe, egy gyanútlan epilepsziás páciense füle mellett elsütött egy pisztolyt, hogy ráijesszen az epilepsziára. Állítólag terápiája eredményes volt.
A gyógysör is hatásos lehetett, mert Doktor Butler 82 éves korában, 1617-ben halt meg, és ez akkoriban igen ritka volt.