Demelza dala

Tegnap adta a BBC1 a Poldark című sorozat negyedik részét. A film Winston Graham regényei alapján készült, a történet a 18. század végén Cornwall-ban játszódik. A '70-es években már megfilmesítették, hatalmas siker volt. Most újra feldolgozta a BBC, és ismét nagy siker - több mint 7 millió ember nézi az epizódokat.
A tegnapi részből a legkedveltebb Demelza dala lett. Demelzát, egy bányász lányát, Ross egy piaci csetepatéban megmenti, felfogadja cselédnek, majd viharos események után feleségül veszi, de csak most, az éneket hallgatva lesz szerelmes a lányba. Ez a rész már meg is található a YouTube-on:

“I’d pluck a fair rose for my love
I’d pluck a red rose blowing
Love’s in my heart
A-trying so to prove
What your heart’s knowing.
I’d pluck a finger on a thorn
I’d pluck a finger bleeding
Red is my heart
Wounded and forlorn 
And your heart needing.
I’d hold a finger to my tongue
I’d hold a finger waiting
My heart is sore
Until it joins in song
Wi’ your heart mating”.

A dal gyönyörű, és ez is, akár az egész történet arra utal, hogy a "hideg", "'halvérű" angolok nagyon is érzelmesek és romantikusak.

Magáról a dalról nem találtam semmi információt, de már készült egy amatőr feldolgozás is.

Postman's Park

Amikor még új voltam Londonban, úgy fedeztem fel magamnak, hogy kiválasztottam egy metróállomást, odamentem, aztán bejártam a környékét. Előzőleg nem olvastam el a kiszemelt helyről semmit, így tényleg felfedezhettem. Megnéztem az épületeket, elolvastam az emléktáblákat, tájékoztatókat. Hazatérve aztán még könyvekben és az interneten is tájékozódtam. Ígí fedeztem fel magamnak a Postman's Parkot néhány percnyi sétára a Szent Pál Székesegyháztól, ami azóta is a kedvencem.
A park tulajdonképpen a St Botolph's Aldersgate templom sírkertje, amit 1880-ban nyitottak meg a lakosság számára. A közelben lévő General Post Office dolgozói gyakran fogyasztották el itt ebédjüket, innen a név. Ez önmagában nem különleges, sok hasonló hely van a City-ben. Az az emlékmű viszont, ami itt van, egyedülálló, talán a legérzelmesebb hely a világon, és nagyon irigylem az angoloktól: a Hősies önfeláldozás emlékműve (The Memorial to Heroic Self Sacrifice). George Frederick Watts szobrász és festő hozta létre olyan emberek emlékének megőrzésére, akik meghaltak, miközben mások életét mentették.
Watts így írt erről:

"The character of a nation as a people of great deeds is one, it appears to me, that should not be lost sight of. It must surely be a matter of regret when names worthy to be remembered and stories stimulating and instructive are allowed to be forgotten.

...

The material prosperity of a nation is not an abiding possession; the deeds of its people are."

Nem katonákról, tűzoltókról, rendőrökről van szó, csak egyszerű, hétköznapi emberekről, olykor gyerekekről. Nem szégyenlem, könnyes lett a szemem, miközben az emléktáblák szövegét olvastam. Csak röviden, néhány szóban foglalják össze a hőstettet, és a szikár mondat mégis szíven üt.
Amikor először jártam ott, három emléktábláról készítettem fényképet, s mint később olvastam, ezek közül az egyiknek fontos szerepe volt a Closer című filmben. A film végén látható a park és ez a tábla is:

Azóta többször is visszatértem. Turisták nem nagyon látogatják, de mindig látni angolokat, akik a táblákat olvasgatják.

Angolok

Mindenkinek van véleménye az angolokról, sőt van, akinek megvan a véleménye róluk. Nagyon különböző véleményekkel lehet találkozni, ami természetes is, hiszen ezt tényleg nagyban befolyásolja, hogy milyen emberekkel találkozunk, és természetesen az is, hogy hány angolt ismerünk.
Az én véleményem többször is változott az évek során. Fontos megjegyezni, hogy most valóban az angolokra gondolok, nem a fehér britekre (ír, skót stb, származásúakra). Az első benyomásom meglepően pozitív volt. Észak-London peremén, Woodfordban, Loughtonban többször megesett, hogy délelőtt a buszmegállóban idős angolok megszólítottak, beszélgetést kezdeményeztek, és nem az időjárásról. Egyszer pedig Edmontonba mentem egy Toolstation üzletbe, amiből csak néhány van Londonban, és az állomásról kilépve elindultam abba az irányba, amit előzőleg a térképen megnéztem. Egy autóba épp akkor készült beszállni egy idősebb angol úr. Biztos ami biztos alapon megkérdeztem tőle, hogy jó irányba megyek-e. Igenlő válasza után mentem tovább. Csak pár lépést tettem meg, amikor utánam szólt: "Wait, I'll give you a lift." (Várjon, elviszem.) Beszálltam az autóba, és ő elvitt a néhány száz méterre lévő üzlethez, sőt, befordult a parkolóba, és egyenesen a bejáratnál állt meg. A rövid idő alatt pedig kérdezgetett, hogy honnan jöttem, mit fogok dolgozni és így tovább.
Mindezek alapján akkor úgy gondoltam: az angolok nagyon közvetlenek, barátságosak és segítőkészek. Később azonban megtapasztaltam, hogy ez nem teljesen így van. Erről majd máskor írok.

24/03/2015

Bomba Bermondsey-ban
Otthon hozzászoktunk, hogy időről időre bombát találnak valahol Budapesten építkezéseken. Ritkábban ugyan, de Londonban is előfordul. Tegnap Bermondsey-ban, közel a Tower Bridge-hez találtak egy 250 kg-os bombát, ami valószínűleg egy 1941 májusi légitámadás óta lapult a föld alatt. 200 méteres körzetben kiürítették a környéket, bezártak néhány iskolát is. A kitelepített 1200 ember szükségszállásokon, ismerősöknél töltötte a tegnapi napot és az éjszakát. Csak ma este térhettek vissza otthonaikba.
Londonban mindenféle túra van, természetesen Blitzwalker tours of London's historic bombsites is, amin végig lehet járni a legemlékezetesebb helyszíneit a bombázásoknak. Én is sok helyen láttam már emléktáblákat, amelyeket a különösen sok áldozatot követelő bombatalálatok helyszínén helyeztek el.
Eltűnődtem, mi lenne, ha Budapesten valaki egy "ostromtúrát" szervezne turistáknak...